Az Úr napját szenteld meg! << Isten nevét hiába ne vedd – 19/36 Amikor az Úr napjának és az ünnepnapoknak a megszentelése következett, szörnyű pillanat volt. Elviselhetetlen fájdalom fogott el. A hang tisztán és szárazon hozta tudomásomra, hogy napi négy órát foglalkoztam a testemmel, a külsőmmel, a szépségemmel. Egyszer sem áldoztam 10 percet sem arra, hogy vonzalmam és hálám bizonyítékául egy imát mondjak Hozzá. Igen, sőt gyakran fordult elő olyan is, hogy ígértem egy rózsafüzért, és azt idegesen ledaráltam. Olyan is előfordult, hogy azt mondtam: Jó lesz ez így. A kedvenc TV sorozatom reklámszünete elég lesz a rózsafüzér elmondásához. A másvilágon megmutatták nekem, milyen hálátlan voltam az Úrhoz. Soha eszembe sem jutott, hogy a Teremtőmnek vagy a Megváltómnak köszönetet mondjak. Azt is a szememre vetették, hogy lustaságból mindig kibúvót kerestem, hogy ne kelljen szentmisére menni. „De mama, ha Ő mindig mindenhol ott van, miért kell nekem Őt a templomban meglátogatni?” Világos: számomra egyszerű és kényelmes volt ilyeneket mondani. És a hang újra megismételte a szemrehányást, hogy az Úristent napi 24 órát hagytam várni, és egy gondolatot sem szenteltem Neki. Nem imádkoztam Hozzá, egyszer sem látogattam meg vasárnap a templomban, legalább az Úr napján, hogy kifejezzem köszönetemet és megmutassam szeretetemet. Ez sok lett volna nekem, túl büszke voltam és beképzelt. De a legrosszabb számomra a következő volt. A templomba látogatás olyan, mint a „lélek étterme”. A templom nélkül elsatnyult, pontosabban, éhenhalt a lelkem, mert nem kapott táplálékot. Csak múlandó testem ápolására fordítottam időt, a világ minden idejét. Testem rabszolgája lettem. Közben elfeledkeztem egy apró, ám fontos részletről. Lelkem is volt, amivel egyszerűen nem törődtem. A lelkem „teljesen árva” volt. Soha nem tápláltam Isten szavával. Volt a repertoáromban egy laza mondás, amely úgy hangzott, hogy aki rendszeresen olvassa a Bibliát, az előbb vagy utóbb megőrül. A szentségeket nem kedveltem. Hogy tudnám én ennek az „öreg, elmeszesedett fickónak” (a plébánosnak), aki minden bizonnyal rosszabb és bűnösebb, mint én, bevallani a bűneimet?! Ez kapóra jött nekem, hogy ne menjek gyónni. A nagy Hazug, ez a zűrzavart keltő, az Ördög, távoltartott engem a szentgyónástól és a szentségektől. Sikerült neki gyógyulásomat és lelkem megtisztulását megakadályoznia. Ez úgy volt, hogy minden alkalommal, ha bűnt követtem el, lelkem fehér ruhájára egy pecsét került, a sötétség birodalmának fekete foltja. Bűneim nem voltak következmények nélkül, nem voltak ingyen, lelkem egészsége sínylette meg. Elsőáldozásom után soha nem végeztem jó szentgyónást. Azután már soha nem mentem gyónni. Nem ritkán találkoztam olyan, a korral haladó pappal, aki a fülbegyóntatás-felfogásomnak igazat adott, aki ezt a szentséget korunkban már nem tartotta megfelelőnek. Így fordult aztán elő, hogy amikor szentáldozáshoz járultam, Jézus Krisztust a Legszentebb Oltáriszentségben méltatlanul fogadtam. Odáig mentem az istenkáromlással, hogy büszkén és mindenttudóan híreszteltem: „Mi az, hogy a Legszentebb? Hogy van az, hogy a mindenható Isten egy darab kenyérben, az ostyában jelen van? Tegyenek a papok az ostyába inkább egy kis karamellcukorkát, hogy jobbízű legyen, és ne legyen olyan ízetlen.” Ettől kezdve az életem kiszámíthatatlanná vált, kiléptem a teremtés rendjéből, s ilyen istenkáromlásokat hangoztattam. Elértem a legmélyebb pontot, az Istennel, a Teremtővel való kapcsolat teljes leépülését. Soha többé nem engedtem lelkemhez semmi építőt vagy táplálót. Nagy felelőssége van minden apának és anyának, ha nem kereszteltetik meg a gyermeküket. A keresztelés szentsége az „anyatej a léleknek”. Gyakran mondják manapság: „A gyerek maga döntse el, ha egyszer felnő, hogy megkeresztelkedik-e vagy sem.” A bébi, aki nincs megkeresztelve, olyan, mintha nem kapna enni. Talán mondhatjuk azt: „Később majd eldönti, akar-e enni vagy inni!”? A mi felelősségünk az Úristen előtt, hogy a gyerek lelkének táplálékot adjunk. S szentségek nélkül a mi lelkünk is táplálék nélkül marad. Szentségek nélkül éhen hal a lelkünk. >> A papi hivatás szentsége – 21/36 Forrás: Dr. Glória Polo Ortiz tanúságtételéből, aki a másvilágról tért vissza * * * Köszönjük, ha – bár kisebb összegű, de rendszeres – utalással segíted hittérítő munkánkat! Add meg elérhetőségedet, ezzel is segíted a szervezet munkáját, így tudunk értesíteni a projekt megvalósulásáról. Támogatás rendszeressége*Havi támogatásEgyszeri támogatásTámogatás összege*1000 Ft3000 Ft5000 FtEgyedi összegTámogatás összege*1000 Ft3000 Ft5000 FtEgyedi összegEgyedi összeg* Egyedi összeg* Név* Vezetéknév Keresztnév Email* Személyes üzenet* Elfogadom a Támogatási, adatkezelési, és adattovábbítási feltételeket Az Ön által adományozott összeg 0 Ft EmailEz a mező az érvényesítéshez van és üresen kell hagyni. Δ Evangelizálunk az online térben (Metropolita), evangelizálunk az utcán (Győztes Bárány Közösség), és mélyszegénységben élő családok között, akiket élelmiszerrel, tüzelővel és taníttatással segítünk (Nyitott Ajtók Misszió), valamint egyengetjük állami gondozott gyerekek sorsát (Legyél Nevelőszülő!). Metropolita Egyesület 3600 Ózd, Pázmány utca 6. Nyilvántartási szám: 01-02-0016428 I Adószám: 18876842-1-05 HUF Számlaszám: 10700598-69996096-51100005 Válaszolj Válasz elvetéseAz e-mail címed nem publikáljuk.KommentelésNév* Email cím* Weboldal Δ
