Anyám mindig beszélt a szeretet első parancsáról. Végre ennek gyakorlati haszna is volt számomra. Ez a
figyelmeztetés és tanítás nem volt hiábavaló. Eljött az idő, hogy mint engedelmes leányka, ezt be is bizonyítsam. Anyám örülni fog neki. Lássuk, ezzel a minimális tudással átmegyek-e anélkül, hogy kiderülnének hiányosságaim.
Azt hittem, ennyi elég lesz, ahogy életemben megszoktam. Mindig jól tudtam mellébeszélni, és „kimásztam
minden kátyúból”. Mindig úgy meg tudtam indokolni, s ily módon megvédeni, hogy mit nem tudok, és mire nem vagyok képes.
Az első parancs így hangzik: „Szeresd Istenedet mindenek felett, és felebarátaidat, mint önmagadat!” És már hallom is a választ: „Nagyon jó!” Ismét hallom a kellemes hangot: „És te? Szeretted a felebarátaidat?” Rögtön rávágtam: „Igen, igen, szerettem őket, igen, igen, valóban szerettem őket. Szerettem őket!” És akkor azt hallom a másik oldalon, hogy: „Nem!” Egy rövid, éles, határozott NEM!
Most jól hallgassanak ide! Amikor ezt a NEM szót hallottam, mintha a villám vágott volna belém, a villámcsapást olyan erősen éreztem. Olyan sokk ért, mintha lebénultam volna. Aztán az ijedtség alábbhagyott.
A hang folytatta: „Nem, te nem szeretted Istenedet mindenek fölött. És még kevésbé emberbarátaidat, mint
önmagadat! Te faragtad ki az Istenedet, olyanná alakítottad, amilyen neked megfelelt. Az Úristennek csak akkor volt helye számodra, ha nagy bajban voltál. Csak szalmaszál volt. A földre dobtad magad, amikor még
szegény voltál, amikor a családod még nagyon egyszerű körülmények között élt, és te tovább akartál tanulni,
jó állást akartál. Igen, akkor naponta imádkoztál, sok időt töltöttél el az imával. Könyörögtél az Úrhoz, koldultál
Nála, és térdre vetetted magad. Kitartóan azért imádkoztál és kértél, hogy megszabadítson a nehéz helyzetből, hogy jó iskolába kerülhess, a társadalomban elismert személy lehessél. Ha bajban voltál, egyszerűen csak pénzt akartál.
„Elmondok most egy rózsafüzért, de kérlek, ne felejtsd el, hogy pénzt kértem!” – ilyen, és ehhez hasonlók voltak az imáid! Ez volt Istennel való kapcsolatod! Így fordultál hozzá, és elképzelésed szerint ki kellett
utalnia számodra egy jó állást!”
Valóban, így viszonyultam életemben az Istenhez. Ez a szomorú igazság, amit nem is tagadhatok.
Ehhez csak annyit fűzhetek, hogy számomra Isten egyfajta „bankautomata” volt. Bedobtam „egy rózsafüzért”, és ki kellett jönnie a pénzösszegnek. Ez volt a viszonyom az Úristenhez.
Ezt most megmutatták nekem, és világos lett számomra. Amikor Isten megadta a jó iskolát, és segített, hogy
befejezzem, amikor hozzásegített, hogy nevem legyen a társaságban, valaki lettem, amikor pénzhez jutottam, és amikor jól éltem, akkor Isten jelentéktelenné vált számomra, mellékessé vált az életemben.
Elkezdtem sokat képzelni magamról. - Az önteltség nagyon veszélyes dolog.
Az EGO-m gigantikusra nőtt, már a szeretetnek jelei sem voltak meg bennem, arra sem voltam képes, hogy
hálát adjak az Úrnak! Hálásnak lenni! Soha! Miért! Mindezt magamnak köszönhetem. Én tettem magam
„valakivé”. Mindent elértem, amiről csak álmodtam. Vak voltam. Már nem is tudtam emlékezni a könyörgésre!
Soha nem tudtam azt mondani: „Köszönöm a napot, amit adsz nekem! Köszönöm az egészségemet! Köszönöm az életemet és a gyermekeim egészségét; köszönöm, hogy fedél van a fejünk felett, segíts a szegényeknek, akik hajléktalanok, és nem tudják, ma mit esznek! Legalább enni adj nekik, ne hagyd őket egyedül, állj melléjük!”
Ilyeneket én nem tudtam mondani. Nem voltam rá képes. Nem is gondoltam ilyesmikre. Csak saját magam
érdekelt. Én elég voltam magamnak.
Én voltam a leghálátlanabb lény, akit csak el lehet képzelni. A hálátlanság mellett még el is utasítottam az
Úristent, sőt nevetségessé tettem.
>> 16/36 - Ezotéria, reinkarnáció
Forrás: Dr. Glória Polo Ortiz tanúságtételéből, aki a másvilágról tért vissza tanúságot tenni
- Akit villámcsapás ért - Bevezetés
- Egy halálból visszatért orvos története!
- Én és a felebarátaim
- Akit villámcsapás ért - Az első visszatérés
- Akit villámcsapás ért - A villámcsapás
| Nyomtatás 
