Register
A password will be e-mailed to you.

Shelley Price alig tudja visszafogni a könnyeit, ahogy belekezd a vallomásába. A két gyermekes anyuka Kent-i otthonuk nappalijában ül, körülötte egy mozgalmas család minden kellékével. Ott vannak a fényképek a lányairól, és a gyerekek játékai szanaszét. De ez az otthonos kép csak még jobban kiélezi Shelley mondandóját.
.
A 33 éves anya ugyanis éppen arra készül, hogy bevallja az anyaság egyik legnagyobb tabuját: bármennyire is igyekezett, egyszerűen képtelen szeretni a nagyobbik lányát, Catherine-t.
.
"Tudom, mit fognak az emberek gondolni. Mindenki gyűlölni fog. Én vagyok az az anya, aki nem szereti a tulajdon gyermekét. De azért vállalom ezt fel, mert tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül.
.
Gyűlölöm magam azért, ahogy érzek, de bármi is vigyen rá egy anyát arra, hogy a gyermekét megpuszilja és megölelje, belőlem hiányzik. Catherine mindig is olyan volt nekem, mintha valaki másnak a gyereke lenne."
.
Shelley a most 11 éves lányt fiatalon, 22 éves korában szülte meg, az első hosszútávú barátjától. Az 5 éves kapsolat nem sokkal Catherine megszületése után végetért. De ahelyett, hogy ez szorosabbra fűzte volna az anya és lánya közti kapcsolatot, Shelley semmilyen anyai melegséget nem érzett.
Ami a vallomást még bonyolultabbá teszi az az, hogy Shelley minta-anyja kétéves kislányának, Poppynak, aki a jelenlegi barátjától, Andrew-tól született.

A látszat

"Azt szoktam mondani, nem vagyok egy "anya-típus". De most, hogy itt van Poppy tudom, hogy ez nem igaz. Próbáltam megváltozni. 11 évig keményen próbáltam. De ha Poppyt megölelem, az teljesen más érzés, mintha Catherine-nel teszem ugyanezt.

Próbáltam elmagyarázni Andrew-nak, hogy mit érzek, de ő egyszerűen nem akart hinni nekem. Úgyhogy fenntartottam ezt a látszatot, hogy egyenlően érzek a két lányom iránt, mert ezt könnyebb, mint elmagyarázni, hogy miként érzek igazából."

Shelley vallomása döbbenetesnek hangzik, de semmi kétség sem lehet afelől, hogy ez a háziasszony és anya régóta szenved ettől a szörnyű titoktól, és nincs más vágya, mint hogy normális kapcsolata lehessen elsőszülött gyermekével.
Nem csak hihetetlen bűntudat gyötri, de kétségbe is van esve, hogy a lánya nélkülözi ezt az oly fontos köteléket.

"Én egy szerető ember vagyok. Az évek alatt volt időm gondolkodni, hogy ez hogyan is történhetett, de képtelen voltam bármilyen okot vagy magyarázatot találni."

Hogy mii lehet ennek a kínzó problémának a gyökere? Shelley bizton állítja, hogy nem szenvedett szülés utáni depresszióban – mindenesetre soha sem diagnosztizálták vele.
Csak egyszer próbált meg segítséget kérni, amikor Catherine 4 éves volt, de a védőnő nem értette Shelley szavainak a lényegét.
Azt azonban elismeri, hogy nem volt felkészülve az anyaságra, amikor 22 évesen teherbe esett.

"Stabil kapcsolatban éltem Catherine apjával, de eszünkbe se jutott, hogy olyan fiatalon gyermeket vállaljunk. Nem törődtünk a védekezéssel, mivel volt egy nőgyógyászati problémám, és az orvos azt mondta, évekbe telhet, mire sikerül megfogannom.
Szóval sokkolt a hír, hogy állapotos vagyok. A lelkem legmélyén éreztem, hogy nem vagyok még kész erre."

Shelley-nek nagyon közeli kapcsolata volt saját édesanyjával, Lindával, egészen 2005-ös haláláig. Emlékszik, hogy az anyja is hasonlóan gondolta: ""Emlékszem, hogy leültetett és azt mondta: Shelley, nem hiszem, hogy készen állsz egy babára! De, ahelyett, hogy hallgattam volna rá, még elszántabb lettem, hogy bebizonyítsam, mennyire nincsen igaza.
Mostanában azon gondolkodom, talán anyámra kellett volna hallgatnom. Tényleg nem voltam még készen rá, és azóta minden perc kínlódás."

Egy komplikáció-mentes terhesség után a szülés is rendben zajlott.

"De amikor a bába a kezembe helyezte Catherine-t, az ég világon semmit sem éreztem. Nem éreztem a saját húsomnak és véremnek, Inkább mocskosnak. Tudom, hogy nem kellett volna törődnöm vele. Mint minden újszülött, ő sem volt rózsaszín és üde.
De én egyszerűen meg se akartam érinteni. Még csak rá se akartam nézni. Megkértem a nővért, hogy vigye el és fürdesse meg. Tudom, hogy szörnyen hangzik, de én csak zuhanyozni akartam és az egészet elfelejteni.

Egyértelmű, hogy már az elejétől fogva nem stimmelt valami. Az első éjjel ott ültem, teljesen közönyösen, este 10-től reggel 7-ig, Catherine-nel a karomban, arra várva, hogy majd belémhasít ez a szeretet dolog, de nem történt meg.
Teltek a hónapok, aztán az évek, és azok az érzelmek sose jöttek. Először azt gondoltam, ez majd elmúlik. A sokknak tudtam be. Az eszembe se jutot, hogy esetleg depressziós lehetek.
A szülés egyáltalán nem volt traumatikus, és az életem akkoriban boldog volt és kiegyensúlyozott, úgyhogy inkább magamban tartottam ezeket az érzéseket és megpróbáltam egyedül megküzdeni velük.
Cathrine apjával felbomlott a kapcsolatunk nem sokkal a szülés után. Egyszerűen nem illettünk egymáshoz. És már neki sincs semmi köze a kislányához."

Minden rutin kivizsgáláson úgy tűnt, Shelley egy elégedett anya.
"Hazudtam arról, hogy hogyan érzek valójában. Miután a védőnő felhívott pár nappal a szülés után, azt mondtam, minden rendben van.

Minden anya furcsán érzi magát először. A hormonjaim az egekben voltak, és csak azt gondoltam, nekem is a szokásos gyerekágyi depresszióm van. Olyan hülyeség lett volna túlaggódnom a dolgot.
Később aztán rá kellett jönnöm, hogy mégsem vagyok olyan, mint a többi anyuka, de nem tudtam, kihez is fordulhatnék. Nem tudtam elmagyarázni az érzéseimet. Nem arról volt szó, hogy nem szerettem Catherine-t, de nem is szerettem különösebben."

"Miért nem tudod őt szeretni?"

"Amikor nem volt jól a fogzás vagy a hasfájása miatt – amin amúgy minden csecsemő átesik -, rögtön vittem anyámhoz. Nem tudtam tőle elég gyorsan megszabadulni.
Soha nem engedtem volna, hogy baja essék, de nem akartam vele kínlódni sem.
Annyira örültem, amikor lepasszoltam egy játszóházba. És, amíg ott volt, egész végig azon rettegtem, hogy majd érte kell mennem.

A többi anyuka azonnal az ölébe vette volna a gyermekét, és megkérdezte volna tőle, mit csinált aznap, mivel játszott – erre én egyszerűen képtelen voltam."
Shelley kétségbeesetten próbálta magában "összelapátolni" az anyai érzéseket.

"Persze, megöleltem Catherine-t, de csak fél szívvel. Mindig mondtam neki, hogy szeretem, de sosem éreztem át vagy gondoltam komolyan.
Ha elesett és megsérült, felvettem. De, ugyanilyen gyorsan le is raktam.
Nem éreztem melegséget, amikor megöleltem, és biztos vagyok benne, hogy ő tudta, hogy nincs benne a szívem-lelkem.
Csak azért csináltam végig ezeket a gesztusokat, mert annyira eltökélt voltam, hogy jó anya legyek és nem szerettem volna, hogy Catherine szenvedjen.

Nem emlékszem semmilyen mérföldkőre, mint például hogy mikor mondta ki az első szavait, vagy mikor bújtak ki az első fogacskái, ugyanakkor gondolkodás nélkül meg tudom mondani, Poppynál mikor voltak ezek a dolgok.
Egyetlen olyan pillanat sem jut az eszembe Catherine életéből, amikor büszke büszke anyának éreztem volna magamat.

Képtelen vagyok hazudni – egy olyan dolog se jut az eszembe, ami azt éreztetné velem, hogy anyaként érzek. Amíg Poppy nem született meg, nem is fogtam fel, mennyire rossz voltam Catherine-hez."

Shelley-nek ekkor eszébe jut egy emlék, Catherine "totyogós" korszakából, hogy mennyire vágyott a lánya az érzelmekre.
"Ahogy a babák szoktak, kinyújtotta felém a karjait, de én rá se hederítettem. Az anyám mindig azt mondta: Azt akarja, hogy szeresd. Miért nem tudod őt szeretni? És én azt mondtam, De, de, szeretem, szeretem.
De legbelül tudtam, hogy ez nem igaz – legalábbis nem úgy, ahogy egy anyának kéne.

Ha Catherine a parkban szeretett volna játszani, nem akartam őt elvinni. Ha be akart mászni hozzám a fürdőkádba, nem engedtem neki, mert utáltam túl közel lenni hozzá.
Mindig elfog a bűntudat, ha ezek eszembejutnak; a kisebbik lányommal ezek a dolgok jól esnek.

Olvastam a szülés utáni depresszióról, de egyáltalán nem éreztem, hogy a leírtak közül bármi is rám illene vagy magyarázná az érzéseimet.
Anyával nagyon jó volt a viszonyunk, és neki nehezére esett a bátyámmal szorosabb kapcsolatot kialakítania. Nem gondolom, hogy az ő problémája akár csak közelítette volna is az enyémet, de azt hiszem, ez volt az oka, amiért annyira megértette, mit élek át.

Amikor Catherine úgy 4 éves volt, nem engedtem neki, hogy mamának szólítson. Belátom, hogy bizarrul hangzik. De ha nyilvánosan anyunak szólított, mondtam neki, hogy: Ne szólíts így! Hívj Shelley-nek. És ő két évig Shelley-nek is hívott és nem kérdezte, hogy miért."

Tovább >>>

* * *

Köszönjük, ha – bár kisebb összegű, de rendszeres – utalással segíted hittérítő munkánkat!

Etikus Adománygyűjtő Szervezet Logó
Evangelizálunk az online térben (Metropolita), evangelizálunk az utcán (Győztes Bárány Közösség), és mélyszegénységben élő családok között, akiket élelmiszerrel, tüzelővel és taníttatással segítünk (Nyitott Ajtók Misszió), valamint egyengetjük állami gondozott gyerekek sorsát (Legyél Nevelőszülő!).
Metropolita Egyesület 3600 Ózd, Pázmány utca 6.
Nyilvántartási szám: 01-02-0016428 I Adószám: 18876842-1-05
HUF Számlaszám: 10700598-69996096-51100005

16 hozzászólás

  1. én

    Én sem szeretem a gyerekemet. Ő sem engem. Felnőtt nő már, több mint egy éve megszakadt a kapcsolatunk. Pontosan úgy voltam vele, mint a történet szereplője: elláttam, gondoztam, de soha nem tudtam mélyen szeretni. Nem hiányzott, ha nem volt velem, sokszor azon kaptam magam, hogy idegesít a jelenléte is. Magamat hibáztatom érte, bár valahol tudom, hogy nem tehetek róla. Borzalmas dolog ez, de azt gondolom, főleg neki. Csak remélni tudom, hogy neki nem lesz gyereke.

    Válasz
  2. Vanda

    biztos ennek is megvan, meglesz a tudományos neve, mármint ennek a mentális? betegségnek.
    szerintem meg az anyukákat nem csak ultrahangozni stb kellne a terhességük ideje alatt, hanem a terhesség elején teszteket csinálni, amiből ez kiderülhetne
    mármint hogy valami gond van a fejével
    valahogy ne tudom elképelni, hogy nincsenek ennek jelei a terhesség alatt sem
    és igazat adok annak aki írta, az ilyen adja örökbe! rengeteg olyan pár van, akik egy vadidegen (értsd nem vére) gyerekért is az életét áldozná, szeretné amíg él

    Válasz
  3. naómi95

    ez undorító nem ti vagytok az undorítóak vagytok hogy képes erre egy szűlő minek tartotta meg …. miért nem adta örökbe …. fúj hányinger kerülget tőletek ….. én lány helyébe el szöknék otthonról vagy pl meg ölném őtt és fela dám a rendőrségem magam válalom a felelőséget de nem bántam meg .. ennyi gericség van bennem egy anya az élet ét adná érte gyerékéért szó szerint undorítóak vagytok

    Válasz
  4. Lillla

    Van ilyen . De akkor a örökbe kellet volna adni . Akkor biztos lenne szerető családja. Va otthonban is szeretik őket

    Válasz
  5. én

    Nálunk ugyan ez van.
    Ugyan ez volt mikor én voltam gyerek és most is,a lányommal kapcsolatban.
    Ez létező dolog, sokkal több embert érint mint képzelnétek.
    És borzalmas.

    Válasz
  6. Jana

    Engem se szeretett az anyám, folyton undorodott, ha rám kellett néznie. Sohase érhettem hozzá, és igyekeztem távol maradni. A fiútestvéreimet meg dédelgette, kényeztette. Ezért tudom, hogy van ilyen. Anyám azzal magyarázta, hogy utál, hogy nem leszbikus hogy egy másik lányhoz hozzáérjen. Tudat alatt én is rettegtem, hogy lányom lesz, és nem tudom majd szeretni. Hála istennek csak pompás fiaim vannak, egy se selejtes lány. Egy fiús anyuka.

    Válasz
  7. Judit

    jasztothrita !

    Az, hogy ilyen hangon mocskolódsz, inkább téged jellemez !

    Tisztességes attól az anyától, hogy elmondja a dolgait, te pedig primitív, ostoba , rosszindulatú némber vagy ! Nem tehet róla, ha beteg, ettől még senki nem ribi, és senki se haljon meg !

    Szégyelld magad !

    Válasz
  8. Metropolita

    Kedves Mindenki,

    örülünk a sok hozzászólásnak!
    Hamarosan elindul a Metropolita közösségi oldala, ahol lehetőségetek lesz arra, hogy akár ezt a témát is megvitassátok/megvitassuk!

    Váruk vissza Benneteket szeretettel,
    a Metropolita csapata

    Válasz
  9. Egy volt kislány

    Nekem az anyám is biztosan ilyen betegségben szenvedett! Ő a mai napig nem vallja be, de én mindig is éreztem! Már én is anya vagyok, szerencsére én tudom szeretni, sőt imádni is a gyerekemet.

    Válasz
  10. Vagyigen vagynem

    Ennek a gyereknek a lelke már nagyon sérült.

    Ez a nyilatkozat -ebből a szempontból- már nem számít :(

    Válasz
  11. minek

    Hogy mit érez, az egy dolog, de mit fog érezni a kislány, ha elolvassa az interjút. Ezért ocsmány, amit csinált a nő.

    Válasz
  12. Vagyigen vagynem

    ne ítélkezz! nem jártál az Ő cipőjében! igen, szomorú, de sok ilyen nő van és ez betegség, akár tetszik, akár nem
    ja, és sokan nem vallják be…

    Válasz
  13. vanilyen

    Van ilyen, én megértem. Tudom, hogy én is igy éreznék, pedig már nem 22 éves vagyok, hanem 30-as. Sírógörcsöt kaptam és undorodtam magamtól amikor azt hittem terhes vagyok, a csecseőktől meg kiráz a hideg.

    Válasz
  14. jasztothrita

    NA!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! MOST NEM AZÉRT DE EZ A NŐ EGY HHHÜÜÜJJJEEE KIS RIBI AZ ILYEN NŐ NE AKARJON GYEREKET HANEM LEGYEN ÖRÖKRE EGYEDÜL VEGYÉK EL TŐLE A KICSIT ÉS ADJÁK NEVELŐ SZÜLŐKNEK AKIKNEK NEM LEHET GYEREKE ÉS Ő KÖZBE KINJÁBA ÉS FÁJDALMÁBA HALJON BELE. JA ÉS MÉG VALAMIT AZ ILYEN NŐK ELŐBB ÉRJENEK MEG A GYEREK VÁLLALÁSRA AZTÁN SZÜLJÖN GYEREKET.

    A ROCKERES AKI SZOCOT TANUL.

    Válasz

Válaszolj naómi95 Válasz elvetése

Az e-mail címed nem publikáljuk.