Franciaországi nyaralás – borok, sajtok, mustár, erdők és kastélyok

Kattints ide a képgaléria megtekintéséhez!

Hirtelen ötlettől vezérelve párommal úgy döntöttünk idén a görög szigeteket kihagyva sátorral, hálózsákkal Franciaországba megyünk – mert az olcsóbb és ott annyi pénzből két hetet tudunk maradni. Az eredeti útvonal Chamonix – Aix-En-Provence – Cassis – Pireneusok és az Ilé de Ré lett volna majd vissza Budapest. Mint az lenni szokott ez teljesen máshogy alakult. : )

Szombat hajnalra időzítettük az indulást, mivel 1200 km nem kevés. Természetesen ez sem sikerült, mivel előző este a szomszéd párral alaposan sikerült leinni magunkat. Másnaposan kelés 9-kor (a terv szerinti 5 óra helyett), fél 1 kor még egy Mekizés után nagy nehezen elindultunk. Az út totál unalmas volt, így ezzel nem untatok senkit. Az olasz autópályák megint kitettek magukért – Torinonál és Milánónál (is) eltereltek minket, így vesztettük kb. 2 és fél órát. Vagyis hajnali egy körül a cél előtt 150 km-nél feladtuk és az autóban aludtunk. (VW Polo ;) Másnap reggel aztán elindultunk és lassan, de biztosan elakadt a lélegzetünk: megláttuk az Alpok hatalmas, ég felé meredő, félelmetes csúcsait. Elég csípős volt a levegő, de azért nem fáztunk. Eközben áthajtottunk Európa egyik legnagyobb, stílusosan Mont-Blanc alagútnak nevezett építményén, ahol kemény 38 EUR-t kellett fizetni. Innen még úgy fél óra és megérkeztünk a Les Marmottes nevű kempinghez, ahol a 2 perces sátrunkat, tényleg 2 perc alatt fel is állítottuk. Ezután elpályáztunk Chamonix-ba, hogy megnézzük mi is ez. Fél óra alatt bejártuk, semmi extra, kis városka, néhány üzlettel, kávézóval, sportbolttal, meg persze Mont Blanc toll üzlettel : )
Az első meglepetés este ért minket, amikor is 5 fokra hűlt le a napközbeni 30 fokos levegő. Mondanom se kell éjjel szétfagytunk. Régi emlékeimben a sátrazás egyet jelentett a lassú, de biztos szétmállással az éjjeli hőségben, így olyan sátrat akartunk venni, ami jól szellőzik. Megkaptuk. Másnap reggel dideregve elindultunk nagybátran egy kabáttal +1 pulóverrel az Aiuguille du Midire, ami csekény 3842 méteren fekszik. Tudtuk, hogy hideg lesz, de én inkább a Telepherique-től féltem, vagyis a kabintól, ami két részletben teszi meg ezt az utat – egy kötélpályán. A halálfélelem 70 EUR-ba került két személynek oda-vissza. Úgy 20 perc múlva fent voltunk. A kilátáshoz azt hiszem nem fér se kétség, se lélegzet. Pazar!

Itt 2 órát voltunk kénytelenek eltölteni, mivel fix időpontban volt a visszaút. Azért -15 fokban 2 óra a Mont Blancon nem egy kellemes élmény, akármilyen szép is a hely. Szerencsére volt ott egy stílusosan 3842-re keresztelt hely, ahol 10 EUR volt egy kávé, na de mégis a világ legmagasabban fekvő kávézója (állítólag)…
Miután kifotóztuk és kifújtuk magunkat, visszamentük Chamonix-ba, és azon gondolkoztunk, hogy szép és jó a Mont Blanc, de a következő éjszakai szétfagyás után végül úgy döntöttük Burgundia felé vesszük az irányt, a szőlő és a bor hazájába…

Szóval másnap reggel kocsiba be, ablakot le : ) kispólóba beugrás, és irány Bourgogne, azaz Burgundia. 300 km múlva meg is érkeztünk Beaune-ba, egy nagyon hangulatos, igazi vidéki városkába. Szépen felépített, hangulatos kis ékszerdoboz ez, ahol a boriváson, és a szarvasgomba+ sajtevésen kívül sok mindent nem lehet csinálni. De mi végül is ezért jöttünk, úgyhogy nem panaszkodtunk. A város egyetlen kempingje persze fullon volt, viszont az Office de Tourisme szerint úgy 5 km-re a várostól van egy másik kemping is, így arra vettük az irányt. Meg is találtuk Savigny-Les-Beaune-ban a helyet. Ez a kemping valamivel kultúráltabb volt, mint a Chamonix-ban lévő és volt egy kis bár-szerűség is, ahol volt bor, sör és kaja is. Yeah!

Késő délután bementünk a városba, vettünk 2 üveg bort (5EUR/palack -> vicc!), meg némi élelmet majd a szőlőültetvények felé indultunk. Az egyik üveg bort útközben/az autóban megittuk, így illuminált állapotban az egyébként is romantikus táj még szebbnek tűnt. Route de Grand Crus-n indultunk el, ami egyébként majdnem 200 km hosszan vezet végig Cote d’Or és Cote d’Beaune legszebb vidékein. A látvány pazar volt, bár a szőlők közepére telepített temető kicsit furcsának tűnt. Mint később kiderült ez az építészeti stílus egész Burgundiára jellemző. Lehet, hogy ezért olyan finomak a francia borok? ; )
Másnap úgy döntöttünk Kerülőutak-módra bejárjuk az összes helyi/környékbeli pincészetet és kóstolni, kóstolni és még többet kóstolni fogunk. Mindezt autóval. Meg lehet kövezni, de attól még hó buli volt : ) A helyi borászok szerint ez elég általános itt és a rendőrök inkább csak a helyieket piszkálják ezzel… Savigny Les Beaune-ban kezdtünk, majd következett Pommard, Merseault, Volnay, Nuits St Georges és Montrachet pincészetei. Elég sok bort ittam már életemben, de ez minden várakozásomat felülmúlta. Csodálatos Pinot Noir-ok, Chardonnay-k és Aligoték társaságában töltöttük az egész napot. Összesen 23 üveg borral a hátsó ülésen visszanegyveneztünk a kempingbe, ahol úgy dőltünk be a sátorba, hogy még a kocsit is nyitva felejtettük.

Másnap tiszta fejjel (!) úgy gondoltuk, hogy mivel „ha már idáig eljutottunk” miért nem megyünk el Dijonba mustárt enni. 50 km után el is értük Dijont, de a város fele olyan jó volt, mint Beaune. Hangulattalan széles utak, turistaüzletek, semmi kirívóan egyedi dolog. Nem azt mondom, hogy rossz, de Beaune után csak egy gyenge utánzat, valahogy hiányzott belőle az a gyermeki báj, ami olyan jellemző volt eddigi állomásainkra. Még azon sem keseredtünk el, hogy a Mustármúzeumot a helyi ODT (Office du Tourisme) szerint két éve (2006) bezárták. Pedig nem is tájolták el magukat annyira, ha azt hitték hogy a turisták nem ezért jönnek ide : ) Na jó azért ez nem teljesen igaz, mert azért megnéztük a Dijoni Szépművészeti Múzeumot, ami a lonelyplanetes könyvünk szerint a franciák szerint a Louvre után a második legjelentősebb Múzeum Franciaországban. Szerintem ez roppant erős túlzás, bár Párizsban még nem jártam. A free belépő kedves gesztus volt (ilyet itthon is bevezethetnének), de amit láttunk, az már nem annyira. Lehet, hogy velünk volt a baj, de néhány Rubens és Tiziano képtől eltekintve nem sok minden tetszett. Azért kellemesen eltöltöttük a napot és vettünk egy édibédi bagoly-hűtőmágnest, meg kb 30 üveg (!) mustárt, amiből az egyiket még aznap este felbontottuk és a helyi kemping pizzájához meg is kóstoltuk. Pazar volt!
Miután két nap alatt lenulláztuk a májunkat, másnap reggel továbbindultunk a napfényes francia Riviéra felé egy kis tengerparti ejtőzésre. Könyvünk szerint Cassis lenne erre a legalkalmasabb, ezért arra indultunk tovább. Pár óra 4 sávos autópályázás után (!!) meg is érkeztünk. Nagyon szép volt a város, igazi kis ékszerdoboz. A helyiek azonban úgy néztek ránk, mint egy háromlábú lóra, ezért fél óra alatt ki is fordultunk. Nem értem mi lehetett velünk a baj, de amolyan rongyrázó, Siófok beach-house feeling ért minket, ami nem volt ínyünkre, főleg nem Burgundia vendégszerető tájai után. A helyi strandon mindenki felvette a szardínia pólót, egyszóval tele az egész part.

Úgy két óra autókázás után megérkeztünk egy Bandol nevű helyre, ahol a háromcentis port levakarva az autómról egy szál fürdőgatyában a helyi autómosóban egy üveg borral a kezünkben : ) leballagtunk a beachre. Mindössze két halász, és egy búvár. Ez már jobb. Csak a kavics szúrta a szemünket. Illetve a lábunkat. Párom köveket gyűjtögetett, én meg fotózgattam nyugodtan. Ja és hol fogunk aludni? Hát ja, semmi sem tökéletes : )
Aztán valahogy a fene tudja hogyan fél óra után ránktalált egy magyar pár és az egyik üveg Cassis elfogyasztása után (ez nem a francia-Siófok, hanem még Merseault-ban vett 20%-os alkoholtartalmú, feketeribizli-likőr neve), felajánlották, hogy aludjunk náluk, mert ők bérelnek itt egy apartmant és van még simán hely. Beleegyeztünk.
Egy nagyon görbe este után (itt inkább kihagynám a részleteket) másnap leballagtunk ezúttal a homokos strandra és bevetettük magunkat a tengerbe. Volt egy stég úgy 100 méterre a parttól, onnan ugráltunk be a vízbe. A 0.33-as Heineken 10 EUR volt, egy kávé szintén 10 (!). Lehúzó-falatozó… Mindegy, nagyon jól éreztük magunkat és sikerült végre valami színt szereznünk magunkra. Dél körül úgy döntöttünk induljunk tovább Camargue-ba, a fehér vadlovak és a bikák régiójába…

Délután 4 körül már ott szántottuk az aszfaltot és fél óra alatt meg is találtuk a kempinget, ami inkább egy labirintusra emlékeztetett. Brutálisan hosszú és kanyargós utak, 500 WC, meg minden más. Egy dolog azonban megegyezett: fa egy szál se, csak pár bokor, fű pedig az a halott-fajtából való. Mindehhez regimentnyi szúnyog és por, meg persze a brutális meleg. Úgy 35 fok este 6-kor. Kellemes. A város, Les Saintes Maries de la Mer egy igazi spanyol hangulatú, gipsy találkozóhely. Nekünk nagyon bejött. Erre a környékre amúgy is jellemző a spanyolos beütés, gondolom a bikák, meg a lovak miatt. Az utcákon mindenhol turista-figyelmeztető táblák, óvaintve az esetleges bikaviadaloktól, amikor is az utcán szaladgálnak a csillagjegyeim : ) No para, amíg mi ott voltunk ilyennel nem találkoztunk. Annál több jó étteremmel viszont igen. Az első egy jó kis lehúzó-falatozó volt, 70 EUR-ért kaptunk két tál tengeri szörnyet, ami nagyon finom volt, de a mennyiség, tudjátok az a két szál krumpli egy hatalmas tányéron-típusú menü. A kiszolgálás vicces volt, mindenhol Gipsy Kings szólt, a pincér talpig spanyol ruhákban fel-alá, a női verziója már nem volt vicces, inkább bunkó. Mindegy, mindenki úgy húzza le magának a jattot, ahogy tudja… Fél óra múlva már egy jó kis helyi gyorskajáldában ettem halálra magam tintahalkarikákkal és mindenféle íncsiklandozó cuccal, potom pénzért. Ez kell a magyarnak! : )
Másnap hajókirándulás! 10 EUR/fő, másfél órás andalgás a Rhone folyó deltáján, angol nyelven.
A környékre jellemző a több mint 500 féle madárfaj, a rengeteg szabadon élő bika és a híres fehér, camargue-i ló. A Rhone itt ömlik bele a tengerbe, és a félig sós, félig édes víz miatt nagyon gazdag az állatvilág. A növények már annyira nem változatosak, ami nekem azért furcsa volt, de ne legyünk telhetetlenek. A hajókirándulás 10 pontos volt, de a tengerbe nem mertünk belemenni, mert iszonyú sok volt a madár a parton, nem volt hozzá gusztusunk. Délután kettő körül úgy éreztük, tovább kell állnunk. Ezúttal Európa legnagyobb folyó vájta völgyébe, a Verdon-szurdokvölgyébe igyekeztünk…

Autópályára itt már persze nem számítottunk, de ami másfél órás falu-főút-falu-mellékút kombináció után ért minket, az már tényleg leírhatatlan. Vadregényes, félelmetes mélységek és kanyargós utak, hatalmas fenyők, vékony-hosszú fák, na meg az a provence-i illat a levendulamezőkkel…

Könyvünk szerint az egyik legigazibb falu Verdonban, La Palud sur Verdon, így oda siettünk, nehogy ránk esteledjen. A falutábla után egyből a kemping, hihetetlen mázli. Bemegyünk, az eddigi legkisebb kemping, tulaj sehol. Mindegy, majd gondoltuk reggel fizetünk. Aztán megérkezett a „tulaj”, egy idős francia fazon, csak anyanyelvén ért persze : ) Persze a magyarokat mindenhol ismerik, így egy üveg hideg, provence-i rozéval kínált, elfogadtuk (4 EUR), és meg is ittuk, aztán a fáradtságtól egyből alvás mínusz egy fogmosás.

Reggel elindultunk felfedezni a tájat. Elindultunk az egyetlen városba, Castellane-ba. Ez 60 km félelmetes utazást jelentett. Ehhez képest a horvát szerpentinek, habkönnyű teadélutánnak tűntek. Voltak olyan szakaszok, ahol komolyan féltem! Ezzel együtt életem legszebb tájain autóztunk. Egyszerűen ilyet még nem láttam. Az autó mellett két méterrel odébb a 800 méter (!!) mély szurdok látványa fogadott, ahol egy aprócska vonal jelezte a Verdon folyót.
.
Castellane-ban beszereztünk egy-két térképet a szükséges gyalog és autótúrákhoz, amit még aznap ki is próbáltunk. A gyalogtúrázást hamar feladtuk, nem bírtuk a meleget, meg a brutális hegyi utakat, úgyhogy inkább valahol félúton a két falu között lementünk csobbanni a Verdonba. A 30 centi mély és 5 fokos víz úszásra annyira nem volt alkalmas, de azért jól elvoltunk. Tőlünk 100 méterre egy nő napozott, a másik irányban pedig egy pár. Szóval tömegről szó sem volt.. Párom szokásos kavicsgyűjtögetése itt is előjött, én pedig a halakat fotóztam a kristálytiszta vízben. Két óra múlva meguntuk a perzselő napot és visszaindultunk La Palud-ba, a szállásunkra. Előtte azonban még végigjártunk egy jó kis szerpentin-adrenalin túrát az autóból. Útközben kecskékkel találkozunk az úton (!), meg kb 2 másik autóval. Olyan utak vittek minket fel és le, ahol az ereinkben megfagyott a vér, ugyanakkor a lélegzetünk is elállt. Nem túlzás, hogy az európai Grand Canyonként ismert a hely..
Este úgy döntöttük megnézzük a „várost”. Ez kb 20 perc alatt sikerült is, majd bementünk a helyi késdobálóba és rendeltünk két sört meg egy pizzát, amit végül a kempingben el is fogyasztottunk ezúttal már bor mellé. Nem túlzok, ha azt mondom életem legjobb pizzáját ettem itt. Papírvékony, ropogósra, de nem szénné sütött tészta, és úgy 5 centi vastag feltét. Nyami-nyami.
Már 9. napon voltunk úton, de úgy éreztük még nem ettünk Bouillabaisse-t, így másnap reggel Marseille felé vettük utunkat. Tudtuk, hogy ez lesz az utolsó helyszín, de sebaj. Könyvünk szerint nem egy megszokott turista-útvonal része ez a rosszhírű város, de hát ez a nyaralás minden volt, csak nem megszokott, szóval indulás! : )

Dél körül oda is értünk. Leszurkoltunk 72 EUR-t a szállásra (egy éjszakára) leparkíroztuk az autónkat az árban beleértendő lenti zárt mélygarázsba, majd útra keltünk, hogy együnk valami igazán ütőset. Marseille amúgy egyáltalán nem szép, sőt még hangulatosnak sem nevezhető. Igazi gettó-feeling, koszos utcák, furcsa alakok lebzselnek az utcákon, a náció nagyon vegyes. Indiai, arab, német, török és persze francia. A kaja viszont tökéletes! Olcsó, finom és bőséges. A tengeri kikötő miatt itt mindenki a halból él, vagy legalábbis akit láttunk. A part mellett végig éttermek sora hirdeti a mindenféle tengeri menüket, leveseket, salátákat. Itt úgy 50 EUR-ból nagyon jóllaktunk, majd végigjártuk a várost. Semmi szép, és semmi érdekes. Majd Belsunce Alcazar-nál beszabadultunk a helyi Lafayette-be (amolyan helyi Pláza) és pár DVD és cipő vásárlása után visszaindultunk a szállodába. Még beültünk egy kis sörözőbe, ahol a helyiek figyelmezettek minket, hogy tegyem el a fényképezőmet, mert sok a rablás (!). Jó jó tudom, de azért akkor is.. A pincér a 20 EUR-nak a felét jó fél óra múlva hozta vissza, szóval valahol érthető az közhely, ami Marseille-től riogatja a gyanútlan turistákat…
Sajnos minden jónak egyszer vége lesz, így másnap reggel vissza kellett indulnunk Budapestre, hogy végre a saját ágyunkban aludjunk. Mindezt 1600 km és 19 óra alatt sikerült is. Életem egyik legjobb nyaralása volt, a párom szerint nemkülönben. Igaz, hogy Magyarországra beérve olyan hajnali három körül kis híján kiraboltak bennünket az autópályán (!), de ettől még nagyon jól éreztük magunkat a szűk két hét alatt.

És itt szeretném végre eloszlatni ezt a nagyon beszűkült magyar-közhelyt, hogy a franciák sznobok és bunkók. Azt a 3000 km-t, amit Franciaországban megtettünk mindenhol csak kedves és vendégszerető emberek övezték, akik az étkezésre és a boraikra is nagyon büszkék. Az országuk gyönyörű, mindent autópálya köt össze, csak egy gond van, hogy mindezt elég borsos áron. De azt kell, hogy mondjam, ezerszeresen megéri…

Nyaralj személyre szabott árajánlattal! Regisztrálj, és nyerj mellé egy wellness hétvégét is!